Szappancs sose volt az az ember, aki ne szerette volna a vaddisznókat, bár erről sose beszélt túl sokat senkinek. Azt is mondhatnám, hogy amikor a vaddisznóról lett volna szó, sokkal inkább volt a tettek embere, mintsem szavaké. Egyszer fordult elő vele mindössze, hogy kiborult az a bizonyos pohár, és elszállt. Akkor ezt írta: Ahogy kellemesen sétálunk az erdőben, akármikor előfordulhat velünk is, hogy találkozunk egy vaddisznóval. (...) Aranyos kicsike, egyedül van, sántít is: természetesen megsajnálja az ember. Írt még mást is, de ez most nem olyan lényeges. Ami igazán számít, az az, hogy ma már mindannyian tudjuk: nem feltétlenül kell erdőben sétálni ahhoz, hogy megleljük a mélyén rejtőző sánta kismalacot. Bársonymalac! Selyemmalac! - lelkesedtünk fel mindahányan. Utólag persze rájöttünk, hogy ezek nem létező szavak, de mennyivel hülyébben nézett volna már ki, ha tárgyilagosan csak annyit mondunk: mangalica.